2015. december 4., péntek

Ébresztő és összefogás egy nemes célért

Komor témájú lesz a következő cikk, két oka is van ennek. Hirtelen nem is tudom, melyikkel kellene kezdeni. Talán azzal, amiben könnyebben tudsz te is segíteni!

A napokban megakadt a szemem egy Facebook eseményen. Jótékonységi edzőtábort szerveznek a Tüzér utcai Honvéd Küzdősport Centrumban január 3-án (vasárnap). Az esemény leírása szerint november közepén leégett egy székesfehérvári középiskola tornaterme, benne egy Aikido dojo - a Zentai Mitama - összes tatamijával. Az esemény bevételét új tatami vásárlására kívánják fordítani a dojo számára. A táboron 5 külön instruktor tart edzéseket reggel 9 és délután 3 között. Azok is tudnak segíteni, akik nem Aikidóznak, vagy nem tudnak részt venni a táboron.


Kit érdekel ez? Ismerjük őket? Hozzánk tartoznak, vagy összejárunk velük? Ezek manapság teljesen jogos kérdések. Sajnos.

O-Sensei és fia, illetve a tanítványaik azon dolgoztak, hogy az egész világ megismerhesse az Aikidót. Az Aikidót, ami azt hirdeti magáról, hogy a béke művészete, ami a tatamin és azon kívül is segít erőszakmentesen feloldani a konfliktusokat és harmóniát teremteni. Ahol erő nem megy szembe erővel, hanem egyesül, ahol az ellenségekből a harc végére barátok lesznek. Ismerős?

Akkor miért van az, hogy mondjuk a jégkoronggal, vagy a focival ellentétben nem létezik egy egységes Aikido világszervezet? Igen, az Aikikai a legnagyobb, de nem az egyetlen. Miért van az, hogy nincs, vagy alig van olyan ország, ahol egyetlen baráti szervezetbe tömörülnének az Aikidósok? Miért van annyi iskola, ahol a tanár azt hirdeti, hogy ők képviselik az igazságot? Évről évre különböző érdekek mentén egyesülnek és bomlanak szövetségek. Emberek, akik pár éve még a legjobb barátok-, fogadott családtagok voltak ma egymás nevét sem akarják meghallani, vagy kimondani. Máskor - ez még a jobbik eset - olyanok, akik azelőtt nem voltak hajlandóak elismerni a másik érdemeit, ma együtt mosolyognak az egyesülésük alkalmából készült fotón, egymás vállát veregetve, mintha soha nem terjesztették volna a másikról, hogy kókler?

Jobbnál jobb mesterek érkeznek hónapról hónapra egy adott országba. Olyanok, akik többé-kevésbé felette állnak a helyi konfliktusoknak és mégis legtöbbször csak a szervezők vesznek részt a rendezvényen, pedig az Aikido, amit a szőnyegen tanítanak független a szervezetektől. Valaki rendez egy nyílt eseményt egy komolyabb mesterrel, erre "véletlenül" a szomszéd is rendez egy kisebbet, nehogy valaki eltévedjen a tagjai közül.

Képmutató vagyok, mert sok helyzetben én is az alapján döntök, hogy részt veszek-e egy-egy nyílt eseményen, hogy megnézem azt is, ki szervezi. De azért dolgozok rajta. A képmutatás, az önámítás sajnos benne rejlik a mai Aikidóban.
Azt mondjuk, őszintén kell támadni, de aztán megmagyarázzuk a partnernek, hogy ez mit is jelent: mit kell csinálnia és utána hogyan kell reagálnia, "hogy ne törje össze magát". Pont így lesz őszinte, persze.
Az Aikido technikák gyakorlásakor az egyik fő szempont a hatékonység, "de az utcán, éles szituációban ezt nem pont ugyanígy kell csinálni". Logikus, nem?

Érdemes néha átgondolni ezeket és a többi hasonló az ellentmondást. Nem azért, hogy elvedd a kedved a további gyakorlástól, hanem hogy elmélyedve igazán őszinte válaszokat találj a kérdésekre, amiket nem merünk kimondani. Mert van válasz a miértekre és találhatsz értelmet a gyakorlásnak.

De hogy jön ez az egész egy jótékonysági edzőtáborhoz? Remek alkalom arra, hogy megmutassuk: mi Aikidósok képesek vagyunk arra, hogy félretegyünk érdektelenséget, akár ellenségességet és összefogjuk azért, hogy segítsünk egy bajba jutott csapaton. Jót gyakorlunk együtt, ezzel segítesz nekik, hogy legyen újra termük és tatamijuk és segítesz az Aikidónak, hogy egy kicsit kevésbe legyen képmutató. És ki tudja, talán úgy lesz, mint a mesékben: Jó tett helyébe jót várj!