2015. december 8., kedd

Michelle Feilen tábor, ahogy én láttam

Most engem ért a megtiszteltetés, hogy írjak pár gondolatot a múlt hétvégi Michelle Feilen (6. dan, Aikikai) edzőtáborról. Alapvetően nem térnék ki egyedileg technikákra, inkább megpróbálom azokat a főbb gondolatokat, alapelveket bemutatni, amit Michelle képviselt a táboron és próbált a résztvevőknek átadni.


Az edzőtáborig még soha nem vettem részt Michelle edzésén, azonban a mesterem, Békési Péter már találkozott és edzett is vele többször is, így kicsit mesélt róla, illetve az utóbbi edzések során a szellemiségébe is próbált bevezetni minket.

Kihangsúlyozta, hogy ő lesz az első 6. dan-os nő, aki hazánkban tábort vezet, illetve edzést tart, így ha másért nem, ezért mindenképpen érdemes részt venni rajta. Továbbá felhívta a figyelmet, hogy Michelle Aikidójára Yamada sensei (8. dan, Aikikai) mellett Miyamoto sensei (7. dan, Aikikai) tanításai is erős hatással vannak. Ezekbe is szintén volt lehetőségünk belekóstolni néhány edzés alkalmával, amiket a barcelonai Miyamoto tábor inspirált, amelyen a klubvezetőnk, Péter részt vett. Az edzések szinte mindegyikének központi gondolata volt, hogy folyamatosan együtt kell dolgozni a torinak az ukéval (és fordítva), keresni a lehetőségeket, billentési pontokat és nem leragadni egy technikán, mert az csak, mint lehetőség van jelen. Ha nem sikerül, tudni kell váltani mind fejben, mind testben. Persze a végén általában valamilyen technika, vagy ahhoz hasonló dolog jön ki a gyakorlatokból, de emiatt teljesen más megközelítést és mozgást tesz szükségessé, mind a tori, mind az uke részéről.

Ezek tükrében kiemelten vártam a Michelle tábort.

És akkor nézzük, milyen szellemiségben is zajlottak az edzések! Rögtön feltűnt, hogy az edzések előtti "szertartást" (seiza és köszöntés) nagyon egyszerűen, viszonylag gyorsan "lezavarta" Michelle, így több idő maradhatott edzeni. Számomra ez szimpatikus volt.

A bemelegítések szintén rövid ideig zajlottak, az edzésidő negyedénél (kb. 20-30 perc) sohasem voltak hosszabbak. Voltam már több hazai és külföldi mester kurzusán is, de talán azt állíthatom, hogy itt voltak a legfurcsábbak a gyakorlatok. És itt elsősorban nem a nehézségükre gondolok. Valahogy mindent picit másképp, más szellemiséggel végzett Michelle. Nem voltak hosszú, nagy nyújtások, az egésznek volt egy dinamikája, egy lazasága. Inkább az átmozgatásra ment rá, mint sem a nyújtási határok kitolására. Bevallom, a legelső edzésen kicsit furcsán néztem némelyik gyakorlatra - mondván, én nem így szoktam -, de természetesen törekedtem arra, hogy azt és úgy csináljam, ahogy ő mutatja. Azt gondolom, ez a végére egész jól összeállt. Továbbá nem tudom mások figyelték-e, de nekem feltűnt, hogy minden egyes edzés elején ugyanazt a bemelegítést (sorrendben és időben ugyanazok a gyakorlatok) tartotta mind a 4 edzésen, egyszer sem végeztünk többet, vagy mást.


Nos, a megszokott "forgatókönyv" szerint most jönnének a különböző esésgyakorlatok (ukemik), ám ezek mindegyik edzésen elmaradtak. De mégsem. :) Mert, hogy az egész edzésen - a technikák közvetlen gyakorlása során - végig ugyanolyan fontos volt az uke-munka és az ukemi, mint a tori munka. Azt gondolom, hogy ez az első legnehezebb része Michelle aikidójának. Ahogy Michelle-nek, úgy az ukénak is folyamatosan keresni kell a lehetőségeket az egyensúly visszaszerzésére és egy esetleges visszatámadásra, és nagyon fontos, hogy mindezt őszintén tegye, elfelejtve, hogy most mit is fog csinálni Michelle. Őszintén megmondom, ez nálam is az egyik fókuszterület a gyakorlások során, amit próbálok csiszolni (több-kevesebb sikerrel), de ez megérne egy külön írást, talán majd egy következő alkalommal.

Nagyon érdekes volt, hogy a technikák bemutatása során szerette megmozgatni, megizzasztani, rendesen megdobálni az ukét. Természetesen volt egy technika (de inkább alapgondolatnak nevezném) a bemutatott "gyakorlat" mögött, de ehhez sosem ragaszkodott igazán Michelle. Számos alkalommal váltott, picit máshogy csinálta, máshogy fejezet be és hasonlók. És elérkeztünk a második kihíváshoz, amit Michelle aikidója jelent. Abban a képzési rendszerben, amiben én - és talán a hazai aikidókák nagy része - részesül, nem ehhez van hozzászokva. Általában mindig technikát (na jó, szituációt) gyakorlunk, ahol bár lehetnek kisebb változtatások uke-től függően, alapvetően mindig be kell fejezni a technikát. Itt aztán sikerült megtapasztalnom, amit Péter mutatott nekünk ízelítő gyanánt azon a néhány edzésen. Számomra nagyon élvezetes volt nézni (és természetesen később gyakorolni), ahogy Michelle kezelte a helyzeteket, fogadta a támadásokat, végezte a billentéseket. Látszott, hogy mind fejben, mind testben nagyon rugalmas, minden pillanatban készen állt a váltásra. Ez - az előbb említett rugalmassági tényezők mellett - szerintem mindenképpen óriási mértékű odafigyelést és koncentrációt igényel, továbbá feltételez egy viszonylag nagyméretű technikai repertoárt.

Tetszett, de egyben nehézséget is okozott, hogy ritkán mutatott csak egyféle technikát, mindig több variációt, több "megoldást" mutatott a szituációra, amiből lehetőség volt válogatni a helyzettől és a partner mozgásától függően. Ez egyben több lehetőséget is adott a gyakorlás során, de mint bizonytalanságot növelő faktor is jelen volt. Azt gondolom, hogy itt is - a bemelegítések során vélt furcsaságokhoz hasonlóan - sikerült áthidalnom a kezdeti nehézségeket, és a végére már egész jól sikerült egy-két leváltás.


Az is érdekes volt, hogy nagyon gyakran használt mély állásokat és süllyesztéseket mind a támadások fogadása előtt, mind a technikák végrehajtása közben. De ezek során egyszer sem gyökeredzett nagyon földbe a lába, mindig kellően rugalmas volt ahhoz, hogy vissza tudjon emelkedni vagy el tudjon mozdulni. Én kifejezetten szeretem a mély állásokat, süllyesztéseket, így ezeket örömmel fogadtam.

Amikor megtörtént a technikák bemutatása és sor került a gyakorlása Michelle megindult a teremben és pásztázta a gyakorlókat. Szinte minden szegletét bejárta a teremnek és ahol látott valami gondot vagy hozzáfűzni valót, ott rögtön segített. Ilyenkor általában kisebb "mini-bemutatók" alakultak ki, középen Michelle és körülette pedig a szünetelő aikidókák. :) Én ritkán szeretek megállni a gyakorlatok alatt, de bevallom őszintén, hogy néha azért szükségem volt rá, hogy ismételten megnézzem azt, hogy mit mutatott Michelle. Fontos, hogy ezek során Michelle kevésbé szóban, mint inkább mozgásban próbálta megmutatni (rávezetni az ukét vagy a torit) hogy mit kéne máshogy végrehajtani.


Nagyon sok dobást (nage-waza) gyakoroltunk, azok közül is kiemelten a kokyu-nage, illetve kokyu-ho gyakorlatok voltak többségben. Szinte mindig innen indult és ide tért vissza Michelle. Ennek számos variációját próbáltuk ki különböző támadásokból. Számomra ez üdvözölendő volt, mert kifejezetten szeretem az előbb említett két technikát.

A gyakorlás és a technikák végrehajtása során kiemelt szerepe volt a kontaktusnak és a kontrollnak. Minden gyakorlás során törekedni kellett az uke és tori közötti egység fenntartására, amely nemcsak a saját mozgásunk, de a partnert mozgásának kiemelt figyelmét követelte meg. Követni kellet a partner lépéseit, súlypontáthelyezéseit, mozgását és azokra reagálni (ami talán nehezebb, mint követni), úgy hogy mindig próbáljunk visszanyerni egy számunkra kedvező pozíciót. Természetesen a tori egy jó pillanatban, jó időzítéssel - amikor az uke kereste a pozíciót - végre tudta hajtani a technikát. Sok esetben volt, hogy Michelle - mikor talán nem érezte kereknek a támadást vagy a technikát - a földre kényszerített ukét folyamatos kontroll alatt tartva dolgozott tovább. Engedte, hogy felkeljen, majd egy jó időzítéssel átrepítette ukéját a tatami másik felére.


Összefoglalásképpen egy gondolatot szeretnék még megosztani a fentieket kiegészítve. Jó pár résztvevő aikidókával beszélgettem az edzésekről, kinek-hogy tetszik, és mit gondolnak róla. Azt tapasztaltam, hogy eléggé megosztotta a résztvevőket, amit láttak, amiben részük volt. Vagy nagyon tetszett valakinek (most már talán látszik, hogy én is ehhez a táborhoz tartozom), vagy egyszerűen nem tudták hová helyezni, amit látnak, nem tudtak mihez kezdeni vele a gyakorlás során (mert pl. a berögzüléseket követték), vagy adott esetben nem volt hiteles számukra, amit láttak (mert sok esetben az uke mozgása eredményezte a technikát, azt eredményezve, hogy Michelle-nek kevesebb erőt kellett adni a technikába). Én elmondhatom, hogy ahhoz az oldalhoz tartozom, akiknek nagyon jó élményben volt részük, mert számomra hozzá tudott adni valami újat az eddig tanultakhoz, amivel azt gondolom, hogy megint kicsit előrébb haladtam az úton és mindenképpen azt érzem, hogy érdemes a jövőben ilyen vagy ehhez hasonló edzéseken részt vennem.

Bolvári Attila, 1. dan

A posztban megjelent képekért köszönet Megyesi Gábornak.
További képek a kurzusról a Facebookon.