2016. július 4., hétfő

Uke, Tori, támadások és sérülések

Az alábbi cikk Issei Tamaki írásának magyar fordítása. A francia nyelvű eredeti Issei blogján jelent meg Uke, Tori, attaques et blessures címmel. A fordításért szeretnék köszönetet mondani Pluhár Andinak. A cikk érdekes és hasznos gondolatokat boncolgat a Budo gyakorlásról, a gyakorlás során alkalmazott szerepekről és a szerepeket felvevő gyakorlók felelősségéről, mindezt olyasvalakitől, aki jópár éve a Budo gyakorlásnak szentelte az életét.

Uke, Tori, támadások és sérülések


Eltekintve az évad elején megéltektől, amikor egy láthatatlan ellenség gyűrt le (ford. megj.: akadályfutás közben szerzett sérülés elfertőződése következtében egy hétig nem tudott lábra állni), vagy attól, amikor altatásban kellett kihúzatnom a bölcsességfogaimat, soha nem esett meg velem, hogy fizikailag képtelen lettem volna edzeni. Voltak rajtam vágások, kék foltok a testemen és a büszkeségemen, sőt, többször is eltalálták a szememet a bokken hegyével – ám komolyabb sérülésem soha nem volt. Közel harmincévnyi harcművészeti gyakorlás során edzés alatt sosem sérültem meg.

Pedig nem vagyok ellenállóbb másoknál, és azt sem mondhatnánk, hogy kímélem magam; egy dolog azonban biztos: utálok szenvedni, főként értelmetlenül. Meggyőződésem, hogy ahhoz, hogy fejlődjünk és túllépjünk korlátainkon, erőfeszítésre van szükség, át kell élni és nem szabad elkerülni egyfajta fizikai és mentális szenvedést. Egyáltalán nem hiszem viszont azt, hogy a fejlődéshez az szükséges, hogy sérülést okozzunk.

Igaz, hogy veszélyes technikákat gyakorlunk, amelyek célja egy vagy több ellenfél ártalmatlanítása. Ám mindez egy nagyon pontosan meghatározott, világos szabályokkal körülírt keretben történik, ami lehetővé teszi mindenki számára, hogy kiszámítható kockázatokat vállalva, a baleset esélyének minimálisra csökkentésével feszegethesse saját határait. A tapasztaltabbak esetenként sokkal intenzívebben végzik a gyakorlatokat, ám a keret implicit módon mindig jelen van, és bár a sérülésveszély szintén állandó, a sérülés okozása soha nem merülhet fel megoldásként.

Iriminage Toshiro Suga Sensei bemutatásában

Amikor a dojóban meghajlunk egymás felé, az nagyrészt ezt jeleni: „Tudatában vagyok, hogy potenciálisan veszélyes technikákat fogunk együtt gyakorolni, és minden tőlem telhetőt megteszek annak érdekében, hogy a lehető legjobb körülmények között, fölösleges kockázatvállalás nélkül fejlődhessünk együtt.”

Ettől a pillanattól kezdve mehet minden a maga útján. Röviden: az első lépés a támadás. Támadás nélkül nincs tanulás. Minden esetben az ukemunka a legfontosabb és a legnehezebb; éppen ezért van az, hogy a régi iskolákban ezt a szerepet mindig a magasabb fokozatú tölti be. Hagyományosan ez az oktató szerepe, azé, aki meghatározza a tanulás kereteit. Ha ez az első lépés nem megfelelő, akkor nem lehet jó körülmények között tanulni.

Uke


A támadásnak helyesnek, azaz minél koncentráltabbnak és pontosabbnak kell lennie. A Torinak csak így van esélye arra, hogy megértse a tanulmányozandó probléma természetét. Tilos szándékosan réseket hagyni, a nem szándékos réseket pedig ki kell javítani. Ha a támadás nem hoz nehéz helyzetbe, akkor nem tudod átérezni a veszély realitását, aminek következménye az, hogy esélyed sem lesz arra, hogy egy éles támadással szemben megálld a helyed. Az egyetlen engedmény, amit tenni lehet a Tori szintjének megfelelően, a végrehajtás sebességéhez kapcsolódik – ám továbbra is maximális intenzitás és pontosság mellett.

Ha a gyakorlás során nem javítjuk ki saját támadásainkat, akkor a test rögzíti a helytelen, résekkel teli mozgást, és nemcsak haszontalan, hanem egyszersmind ártalmas módon töltjük el a gyakorlásra szánt órákat. Ezek a sokszor ismételt támadások haszontalanok, sőt, rosszabb: veszélyesek lesznek azzal szemben, akinek szüksége lenne rájuk a tanuláshoz. Egy kezdő esetében ez ügyetlenségnek számít, a vasárnapi szamurájoknál pedig akár öngyilkos jellegű is lehet.

A támadás színvonalának szándékos csökkentése azzal jár, hogy a Tori veszélybe kerül majd akkor, amikor alkalmaznia kell a technikát, hiszen soha nem volt lehetősége annak gyakorlására, hogy megértsen egy éles támadást, így mozdulatai hatástalanok lesznek. A siker illúziójában eltöltött edzés teljesen fölösleges, és általa az ember veszít hatékonyságából ahhoz képest, mint ha nem is edzett volna. Meggondolatlan magatartásával veszélybe sodorja önmagát és másokat is, hiszen nincs tisztában saját képességeinek hiányával. Ha partnerének következetlen támadásai elvakítják, akkor esélye sincs a fejlődésre. Ám a legrosszabb, ami történhet vele amellett, hogy senki nem segít neki, vagy hogy megsérül az, hogy terjeszteni kezdi saját hibáit maga körül. Ráadásul mindezt teljesen jóindulatúan.

A pszichológiai korlátok


Ezért aztán meg kell szabadulni minden olyan korláttól, amely akadályozhatja a megfelelő gyakorlást.

Mit jelent a támadás? Agressziót? Ez társadalmilag vagy erkölcsileg elítélt dolog? Veszélyes-e a támadás, amivel sérülést okozhatunk partnerünknek, vagy általa magunknak? Mások vagy önmagunk előtt csökken-e az értékünk, ha kiderül, hogy képesek vagyunk vagy megtanulunk másnak fájdalmat okozni? Azért tanulok harcművészeteket, hogy megvédjem magamat, nem azért, hogy mást megtámadjak…

Ez a fenti sok kérdés mind irreleváns és főleg időpocsékolás. Miért határoztad el, hogy harcművészeteket fogsz tanulni? Bármi legyen is az ok, semmi hasznod nem válik a tanításból, ha nem tanulmányozod a harci hatékonyságot. Ez a lényege ugyanis a harcművészeteknek, vagyis az általad választott tanulási útnak. Ez az út nem jobb, mint bármely másik, de én ezt választottam, ahogy a dojo minden más tagja is. Ezért aztán tisztázni szeretnék néhány dolgot, értelmesen megválaszolva néhány szemellenzős felvetést, amelyektől jobb mielőbb megszabadulni.

Mit jelent a támadás?


Megsemmisíteni az ellenfelet, az ellenséges testbe mártani a fegyvert, legyen az egy penge vagy a puszta kéz. Ennyi, nem több.

A tanulás szempontjából a támadás egy kérdés, egy helyzet előállítása, egy probléma, amelyet megtanulunk kezelni. Minthogy lehetetlen az ellenfél legyőzésének minden egyes módját tanulmányozni, olvasni kell a sorok között, kivonatolni kell, ki kell választani azokat a fő formákat, amelyek tartalmazzák azt a tanulságot, amely egy adott helyzet sok változatára választ ad. Ha a támadás megfelelő, akkor megtanulhatunk kitartóan küzdeni, és egyre kifogástalanabb válaszokat találni, így aztán lassanként megmutatkozik a probléma lényege.

Agresszió-e a támadás?


Nem, a dojóban nem, és nem is válhat azzá. A dojo nem harcmező és nem sötét mellékutca. Nem szabad összekeverni a tanulási szituációt és a valódi veszélyt. Meg kell teremtenünk azokat a körülményeket, amelyek szükségessé teszik a fellépést, ám eközben minden mozdulatunkat kontroll alatt kell tartani és alkalmazkodnunk kell a partnerünk szintjéhez. Ilyen feltételek mellett már lehet tanulni a támadásokból anélkül, hogy félnénk az általa jelentett veszélytől.

Soha nem felejthetjük el, hogy a tatamin tanulótársak vagyunk, akik eltérő szinten ugyan, de mindig jószándékúan gyakorlunk együtt. Ha valami nem működik, a probléma a gyakorló személyben van, nem a gyakorlatban. A saját problémáinkat pedig nem hozhatjuk be a dojóba.

Társadalmi vagy erkölcsi szempontból kifogásolható-e a támadás?


Társadalmi vagy erkölcsi szempontból kifogásolható-e, hogy élni akarunk? Hogy szabadon akarunk élni? Vagyis hogy nem akarunk függeni mástól, például a testi épségünk megőrzése kérdésében? Támadni annyit jelent, mint tenni egy lépést a célunk felé. A helyes támadás elsajátítása annyit jelent, hogy megtanulunk szembenézni az élettel és a saját utunkat követni. Nem körülményeskedünk, kockázatot vállalunk, de főként életben maradunk és képesek vagyunk menni előre, ha kell, és szembeszállni azzal, aki ebben akadályozni próbál.

Helytelen-e, ha valakit a valós életben támadunk meg?


Helyes vagy nem – ez a kérdés a dojóban nem merül fel. Az egyetlen kérdés az, hogy fejlődünk-e vagy sem. Haragudhatunk-e egy baleset vagy egy sérülés miatt? Haragudhatunk-e egy pengére azért, mert vág? Hányféle penge vesz bennünket körbe a mindennapjainkban? Olló, kés, borotva – ez a számtalan hétköznapi ellenség a repülőre nem vihető fel, az asztalunkon, az irodában, a konyhában és a fürdőszobában azonban találkozunk velük. Az óvatlanság vagy a károkozási szándék az, amely ezeket a nélkülözhetetlen eszközöket balesetek és sérülések okozóivá változtatja.

Ugyanakkor a fejlődésre törekvés semmi esetben sem tartalmaz ártó szándékot; fejlődés nem lehetséges akkor, ha a harcművészeteket a támadás módjának megfelelő tanulmányozása nélkül próbáljuk megismerni.

Veszélyes-e a támadás, amivel sérülést okozhatunk partnerünknek, vagy általa magunknak?


Persze, hogy veszélyes. Ha a félelemtől ledermedsz edzésen, akkor az utcán még kevésbé fogsz tudni megmozdulni. A problémát tehát nem a támadás jelenti, hanem a saját félelmed. Félsz attól, hogy tanulni fogsz valamit?

Ezért van az, hogy az edzések pontosan meghatározott kontextusban zajlanak, amely lehetővé teszi, hogy felkészüljünk a váratlan dolgokra. A baleset veszélye természetesen jelen van, ám ez a veszély szükséges, és a dojóban edző személyek mindegyike kimondatlanul elfogadja. Enélkül nem lehet eredményeket elérni. A meghajlás szolgál arra, hogy formába öntsük ezt a ki nem mondott megállapodást. A meghajlással megbocsátasz a gyakorlópartnerednek a sérülésekért, amelyeket a gyakorlás során véletlenül okozhat neked – és ő is ugyanígy megbocsát neked. Ugyanakkor viszont azt is kéred tőle, hogy nehezítse meg a dolgodat, tegye lehetővé, hogy átlépd korlátaidat, és ugyanezt ígéred neki a magad részéről.

Bár mindez nem ment fel az óvatlanság vétke alól, mindenesetre komolyságot és tiszteletet követel meg. A partner tisztelete arra kötelez, hogy a lehető legjobb körülményeket biztosítsuk számára a tanuláshoz, illetve őszintén, saját problémáink figyelmen kívül hagyásával adjuk a legjobb énünket.

Mások vagy önmagunk előtt csökken-e az értékünk, ha kiderül, hogy képesek vagyunk vagy megtanulunk másnak fájdalmat okozni?


Az erőszakos embereket félelem övezi, a barátságosakat pedig szeretet. Mindennek semmi köze ahhoz, hogy mennyire vagyunk jók valamiben.

Nyilvánvaló, hogy ha mindenki, aki szereti a hamburgert, képes lenne levágni egy marhát, akkor nem lenne miről beszélni. Ebben a modern világban eltávolodtunk az olyan alapvető dolgoktól, mint élni, meghalni, ölni vagy megöletni. Ha evésről van szó, akkor viszont senki nem akadékoskodik. Az egész egy ciklus: az élet, a halál, az uborka vagy a borsó éppúgy, mint a marha vagy a hal része az élővilágnak, és szükségünk van rájuk ahhoz, hogy életben maradjunk. Aztán mi is meghalunk egyszer. Mi a jobb: ha sintér a szomszédunk, vagy ha bokszbajnok?

Azért tanulok harcművészeteket, hogy megvédjem magamat, nem azért, hogy mást megtámadjak…


Ez is csak egy felületes kifogás ahhoz, hogy elkerüljük a konfrontációt a valósággal. Hogyan védhetnénk meg magunkat valami ellen, amit nem értünk? Meg lehet-e tanulni úszni anélkül, hogy vizesek lennénk? A legrosszabb, amit tehetünk, hogy álkifogások mögé bújunk.

Issei Tamai és Julien Coup

Tori


A Tori szerepe azé, aki tanul; aki az Uke révén a tanulmányozandó helyzet alanya, akinek törekednie kell arra, hogy végrehajtson egy mozdulatot, amit nem ismer.

A gyerekek, amikor járni tanulnak, sokszor elesnek. A tanuláshoz szükség van arra, hogy hibázzunk. Sőt, ez a tanulás normális módja. A fejlődést az teszi lehetővé, ha a kudarc ellenére minden alkalommal felállunk, és nem adjuk fel, amíg képesek nem vagyunk megállni a saját lábunkon.

A baj akkor kezdődik, amikor összekeverjük a dojót a sötét mellékutcával, a kudarcot a legyőzöttséggel. Pedig nem sötét mellékutcában gyakorlunk és nem is a csatamezőn, hanem a dojóban. Nem az életünkért harcolunk, és nem vagyunk veszélyben. Mindannyian diákok vagyunk, nem kell bizonyítanunk semmit, hiszen semmik vagyunk.

Nem vagyunk veszélyben


Nem az életünkért harcolunk: az Uke a saját korlátainkkal szembesít bennünket jóindulatúan. Ha ezt észben tartjuk, abszurd még annak a gondolata is, hogy megtámadva érezzük magunkat és erőszakosan, haraggal vagy brutalitással reagáljuk túl a dolgokat. Az érzések semmiképpen sem zavarhatják meg a tisztánlátást. Az egyetlen érzés, ami hatalmába keríthet, amikor tanácsot kapsz vagy kioktatnak, a hála. az Uke szívességet tesz neked azzal, hogy lehetővé teszi a hibák kicsiszolását.

Senkik vagyunk


Aki azt gondolja, hogy a harcmezőn elkerülik a puskagolyók csupán azért, mert tollas süveget hord, elbúcsúzhat az életétől.

Attól, hogy régóta edzel, még nem vagy edzett. Attól, hogy sokat edzel, még nem edzel jól. Attól, hogy régóta és sokat edzel, még nem vagy jó. Attól, hogy régóta és helyesen edzel, még nincsenek jogaid. Attól, hogy régóta és helyesen edzel, kötelességeid vannak. A többiek ugyanis példát vesznek rólad, ezért példásan kell viselkedned. Mivel ismerned kell a szabályokat, elfogadhatatlan, ha nem tartod be őket. Haladónak lenni azt jelenti, hogy felelősség hárul rád és tiszteletet kell kivívnod azok teljesítésével, de főként azt, hogy tudnod kell senki maradni.

Amint ugyanis azt hiszed, hogy vagy valaki, megállsz a tanulásban és azzal foglalkozol, hogy ezt bizonyítsd. Meg vagy győződve az igazadról, és a szabályokat nem tartod magadra nézve érvényesnek. Pedig amint akár egyetlen szabály is módosul, minden megváltozik: a keret megsemmisül, a fejlődés lehetetlenné válik és az egók harcává alakul át. Olyan láncokat kreálsz magadnak, amelyek jobban akadályoznak, mint azok, amelyektől annyi munka árán megszabadultál. Az egyik szó, ami az utad végét jelenti: „elég”. Nemcsak, hogy egyetlen lépést sem fogsz többé tenni a harcművészetek útján, de elveszted a hatékonyságot is. Ha ugyanis meg vagy győződve arról, hogy tudsz valamit, vagy megelégedsz azzal, amit eddig tanultál, többé nem teszel fel kérdéseket és ahelyett, hogy figyelnéd a környezetedet, magadat akarod megmutatni. Ha nem figyelünk az ellenfélre, menthetetlenül kapunk az orrunkra.

Issei Tamai és Tanguy Le Vourc'h

Az éles küzdelemben nyilván nincsenek szabályok. Mindenáron túl kell élni, még azon az áron is, hogy technikát váltunk vagy módosítunk azon és kilépünk a tanulási keretből. De ez nem baj, hiszen már nem gyakorlásról van szó. A dojóban mindez elfogadhatatlan. Ha nem tudunk végrehajtani egy technikát, attól még nem módosíthatjuk azt. Meg kell találni, hogy hogyan tudjuk elérni, hogy működjön. Mi hasznunk származik abból, ha lesüllyedünk egy kényelmes szintre, ha aránytalan sebességet, erőt vagy agressziót alkalmazunk? Elégedjünk meg azzal, hogy kis befektetéssel nem fejlődünk semmit? A gyakorlás célja, hogy jobbak legyünk önmagunknál, akár csak egy-egy milliméterrel is. Hogy megvalósítsunk valamit, amire addig nem voltunk képesek. Ebben van minden nehézség, és rengeteg, állandó kiigazítást követel meg: azt, hogy folyamatosan megkérdőjelezzük magunkat.

Ne tolj, ne húzz, ne ütközz… Mindegy, hogy milyen elveket követ az iskolád: ezek az elvek azért vannak, hogy megtanítsanak szabaddá válni. Ebből következik, hogy nem rombolhatod le őket, hanem éppen ellenkezőleg: meg kell tanulnod tanulni tőlük és belőlük. Ha megtanultad a megtanulhatót, azzal nem válnak fölöslegessé az elvek, hanem csak megszűnnek béklyónak lenni: elértél egy olyan szintet, ahol ezek az elvek már nem korlátozzák a szabadságodat – semmi sem korlátoz többé. Az út azonban hosszú és beláthatatlan. Talán nincs is soha vége – de nem is a végállomás a fontos, hanem az utazás.

Haladóvá válni nem azt jelenti, hogy elégedettek vagyunk, mert már egy csomó ikkyót csináltunk, hanem azt, hogy sokat tanultunk. Sokszor elestünk, de minden alkalommal egy tapasztalattal gazdagabban álltunk fel. Nem félek a kudarctól. Attól félek, hogy egyszer megelégszem a saját fejlődésemmel. A siker az ego számára elégedettséget jelent, ám gyakran a legrövidebb út az önelégültséghez és a fejlődés megrekedéséhez.

Meg kell élni a kudarcot ahhoz, hogy találkozzunk korlátainkkal és feszegethessük azokat, hogy kijavítsuk a gyengeségeinket, amelyeket így felfedeztünk, és amelyekről azelőtt nem is tudtunk. Pontosan ez a célja a gyakorlásnak: jobbá válni, jobb emberként jönni ki a dojóból, mint ahogyan oda beléptünk. Önmagunk felfedezése része a folyamatnak és néha a kép, amit a tükörben látunk, cseppet sem csábító. Ugyanakkor ez a legértékesebb felfedezés, amit egy életen át tartó gyakorlás során tehetünk.

Issei Tamaki és Leo Tamaki