2017. április 11., kedd

Kontroll

Aikido edzéseken gyakran hangzanak el olyan kifejezések, mint "Szerezd meg a kontrollt!, Tartsd a kontrollt!, Kontrolláld a partnert!", stb.

De mi is ez a bizonyos kontroll és milyen formái vannak az Aikido edzéseken?

A kontroll szó szerint szabályozást, irányítást jelent. Az Aikido gyakorló életében először a támadások fogadása után jelenik meg, ahol a saját mozgást a partner mozgásával egyesítve a közös, összekapcsolt tömeget irányítja a tori. A legkezdőbb megjelenési formája, amikor megragadjuk a másikat és elkezdjük abba az irányba mozdítani, amerre szeretnénk hogy menjen, illetve nem engedjük, hogy másfelé menjen, mint ahogy mi szeretnénk, mert kizárjuk, vagy rögzítjük a pozícióját.


Később, ahogy fejlődünk a gyakorlásban, egyre kevésbé erőszakos ez a bizonyos kontroll és egyre kevésbé szól a partner mozgatásáról, vagy szabad mozgásának akadályozásáról. Ilyenkor szoktuk azt hallani, hogy "a szituációt kontrolláljuk, nem a partnert". Ez azt jelenti, hogy az ukénak látszólag sokkal több fizikai mozgástere van, de minden mozdulatára, azaz a szituáció minden változására megfelelően reagál a tori, mindig úgy, hogy az uke ne kerülhessen előnyös helyzetbe.

Előbb-utóbb előjön az is, hogy a kontroll nem a támadás fogadásakor, hanem már azt megelőzően elkezdődik. A támadást csak egy bizonyos irányból, bizonyos távolságból engedjük, máshogy nem lesz hatékony, nem lesz előnyös az uke számára.

De a pillanatnyi helyzetet nem csak a tori kontrollálhatja. Az ukénak ugyanúgy lehetősége, sőt egyre inkább feladata, hogy igyekezzen megszerezni a billentéssel (kuzushi) elvesztett kontroll, azaz újra kiegyenlítse az erőviszonyokat, vagy egyenesen előnyös helyzetbe kerüljön. Az ukénak ráadásul azzal is kell törődnie, hogy lehetőleg ne kerüljön olyan helyzetbe, ahol a testi épsége van veszélyben. Ne ugorjon fejest a tatamiba, ne törje ki a saját kezét és ne szaladjon bele vakon egy-egy ütésbe, vagy vágásba. Ez is egyfajta kontroll.

A fentiek a haladóbb gyakorlók számára nem jelentenek újdonságot és a fontosságával is tisztában vannak. A kérdés és az esetleges vita abban nyilvánul meg, hogy mi a kontroll javasolt formája?

Megfelelő kontrollnak számít-e az, ha az uke valamely végtagját satuba szorítva, vagy ízületeit széthúzva vesszük rá az együttmozgásra? Bár az Aikido technikák nagy része olyan keményebb stílusú technikából ered, ahol a határozott és kifejezetten erőszakos megoldás az elvárt, az általam ismert shihanok ritkán élnek annak lehetőségével, hogy egy-egy pillanatnyi erőkifejtést kivéve végigcibálják a partnert a technikán, mint egy tehetetlen szalmabábut. Nyilván nagy súly, illetve erőkülönbség esetén ez továbbra is célravezető lehet, de a fizikai erőnek egyértelműen vannak korlátai, ezt a 40-es, 50-es éveikben járó, vagy ettől is idősebb gyakorlók tanúsíthatják.
Egy kisgyereket nem lehet erőszakkal, a lábait rakosgatva járni tanítani. Noszogatni, biztatni, csalogatni kell és a megfelelő helyen és időben támogatni, szükség esetén elkapni, amikor rosszul esik. Ugyanez az óvó, de mégis határozott és egyértelmű gondoskodás az, amit én kontrollnak hívok Aikido gyakorlás közben.

Másik szerepből nézve kontrollnak számít-e az, hogy az uke a testi épségét féltve kiugrik a szituációból, vagy csak megtorpan, esetleg ellentart egy technikának? Erős ösztön az, ami a testi épséget védi és nagyon nehéz félelmünkben nem megmerevedni, de vajon segít-e az, hogy megállunk, esetleg az ellenkező irányba mozdulunk, miközben a tori épp egy dinamikusabb és erőteljesebb technika vágását hajtja végre? Ilyenkor a megállás, vagy a kiszállás lenne a kontroll, vagy épp a kényszerű és mégis ésszerű együttműködés, azaz az ukemi? Ésszel könnyű kimondani az általam is sugallt választ, de jobban belegondolva nem ilyen egyszerű dolog ez.

A harcművészetek gyakorlása tele van ellentmondással. Egészséges paranoiát alakítunk ki magunkban azzal, hogy mindig készen állunk "mindenre" és hogy arra neveljük magunkat: nem bízhatunk abban, hogy az fog történni, amire számítunk. Közben meg elvárjuk a tanítványtól, hogy bízzon az oktatójában, sőt a partnerektől is elvárjuk, hogy őszintén vállalják fel szerepeiket, ezzel segítve a másik fejlődését. Hogyan lehet egyszerre bízni a partnerben és mégis számítani a váratlanra?

Egy másik ellentmondás, de inkább tévhit, hogy a torinak elsődleges feladata, hogy megakadályozza, hogy az ukénak baja essen. Bár valóban nem lehet cél a szándékos sérülés okozása, gyakorlás közben nem lehet elsődleges cél, hogy a másiknak ne essen baja. Ez az ukemiwaza alapja, azaz az uke elsődleges feladata. A torinak pusztán az a feladata, gyakorlás közben a partner felkészültségének és fizikai korlátainak mérten végezze a technikát, de egy bizonyos határon túl nem mehet ezzel: a saját előnyös pozícióját nem adhatja fel, azaz a saját testi épségét nem veszélyeztetheti az uke testi épségének megőrzése érdekében.
Nagyon egyszerű példa erre a nikyo ura földre vitele. Ha az uke nem tudja, hogy merre kell mozdulnia a feszítés kezdetekor, könnyen fájdalmas helyzetben találhatja magát. Ha a tori erre tekintettel lazít a feszítésen, az uke kiszabadul és azonnal visszatámad. A tori itt nem törődhet az uke fájdalmas arcával, sem kopogásával egészen addig, amíg az rá nem jön, hogy az egyetlen lehetséges kiút szorult helyzetéből lefelé vezet. Nyilván nem kell erősíteni a feszítésen, de lazítani sem szabad, csak amikor az uke már kiszolgáltatott testhelyzetben fekszik.

Nagyon illik ide Yamada sensei egyik híres mondása:

"Az Aikido harmónia...De nem túl sok harmónia."

A fentieket sokaknak már nehezebb feldolgozni és elfogadni. Egy kezdőnek és igazából sok haladónak is komoly szellemi és fizikai blokkot okoz egy-egy fájdalmasabb mozdulat, egy szokatlan testhelyzet, vagy egy korábbi sérülés emléke. Ilyenkor egyszerűen nem jut eszükbe, nem tudják, mit kellene tenniük, mert a pánik nem engedi nekik, hogy megfelelően cselekedjenek. Hogyan lehet ezeket a blokkokat feloldani?

Véleményem szerint a sokévnyi aktív gyakorlás közben rengetegféle, kicsit-, vagy nagyon különböző szituációba kerülünk, sokféle partnerrel dolgozunk és eközben észrevétlenül belénk ívódnak azok a minták, amiket tudatosan csak nehezen és lassan, de tudat alatt egyre gyorsabban ismer fel az elménk és így a testünk szinte magától reagál rájuk - meglepő gyorsasággal. A fejlődés egyértelműen a merev és erős mozdulatoktól halad a laza és kívülről nézve lágy, ugyanakkor egyre gyorsabb és hatékonyabb mozgás felé. Ha valamihez kiemelten több erőre van szükségünk, vagy ha valamitől megtorpanunk, az csakis azért van, mert még nem vagyunk azon a szinten, hogy laza testtel és nyitott elmével tudjunk reagálni a helyzetre. Még nem gyakoroltunk eleget ahhoz, hogy elengedjük magunkat és bízzunk a másikban, hogy tudja a dolgát és hogy bízzunk saját testünkben, hogy le tudja reagálni azt, ami történik majd vele. Tudatosan készülni az esésre egy haladónak már nem szabad. Ha csak felmerül benned a kérdés, hogy a technika közben ukeként neked mit kell csinálnod, már nem lesz őszinte és természetes az ukemi és ezáltal önveszélyessé válik. Hányszor láttam olyat, hogy valakit balra dobtak, ő meg jobbra ugrott és így sérült meg komolyabban. Az Aikido technikák nagy része biztonságos, ha a végrehajtók is bíznak egymásban és önmagukban. A baj mindig a bizalom hiányával kezdődik.


A fejlődést erőltetni nem lehet. Nekem is rá kellett jönnöm, hogy parancsra nem lesz senki magabiztos és bennem sem fog azért bízni, mert arra utasítom. A bizalomért másokban és önmagunkban kitartóan kell dolgozni, de ez feltétlenül fontos ahhoz, hogy a szükséges testi-szellemi lazaságot elérjük. Lehet azt mondani, hogy "én már ehhez öreg, vagy merev vagyok", olyan is van, hogy valakit egy kellemetlen tapasztalat lassít le, vagy állít meg, de ezzel akkor is csak azt valljuk be, hogy nem tudjuk, hogyan tudnánk tovább fejlődni. A titok nyitja pedig egyszerű: további rendszeres és intenzív gyakorlással, folyamatosan kell kimasszírozni magunkból a merevséget, illetve a blokkokat.