Az alapító

Ueshiba Morihei 1883-ban született egy kis japán faluban, Tanabéban. Fiatal korától számos harcművészet gyakorlója volt, többek között foglalkozott sumo, judo, Yagyu-ryu kenjutsu (kardvívás), többféle - köztük Daito-ryu - jujutsu, szurony- és ládzsavívás tanulmányozásával is.

Gyermekkorától érdeklődött több keleti vallási és filozófiai irányzat iránt, különösen elbűvölték a shingon-buddhizmus ezoterikus szertartásai, de sok időt töltött az ősi Japán történelmi írásai - a Kojiki és Nihon shoki - tanulmányozásával.
Érdeklődése a világi tanok iránt is telhetetlen volt, falta a matematikáról, fizikáról, kémiáról szóló könyveket.

Néhány évnyi hivatali munka és telepesként eltöltött idő után csatlakozott egy ezoterikus shinto szekta, az Oomoto-kyo híveihez. A vallás alapítója, Deguchi Onisaburo olyan mély benyomást tett rá, hogy csatlakozott annak mongóliai hittérítő expedíciójához is. Onisaburo arra bíztatta Moriheit, hogy az Oomoto szellemében fejlessze - az akkorra már legendás hírűvé lett - harci művészetét és oktassa a többi szektatagot is.

Hazatérve, Ueshiba tovább tanult és tanított, főleg tengerésztiszteket. 1925-ben, 41 évesen, szóváltásba keveredett az egyikükkel, majd fakarddal küzdeni kezdtek. Morihei könnyedén kerülte el a vad csapkodásokat, míg ellenfele fáradtan abba nem hagyta a küzdelmet. Ueshiba ekkor kiment a kertbe, és az egyik fa mellett furcsa élmény kerítette hatalmába.
"Akkor a lelkem és a testem fénnyé vált. Meg tudtam érteni a madarakat, és világosan felfogtam az isteni szellemet, a világmindenség teremtőjét. Abban a pillanatban világos lett előttem: a budo forrása isteni szeretet minden élőlény iránt. Az igazi budo nem az erőnk alkalmazásával az ellenfél elveszejtése, és nem eszköz, ami a világot fegyverekkel való elpusztításhoz vezeti. Az igazi budo a mindenség szellemének elfogadása, a világ békéjének megőrzése, helyesen alkalmazva a természet minden lényét védi és istápolja." 
Ueshiba hírneve fokozottan nőtt. Meghívták tanítani a Tengerésztiszti Akadémiára, magániskoláját neves tanítványok keresték fel. Maga Jigoro Kano is elismerően nyilatkozott az aikidoról. 1931-ben, Kobukan néven, 80 szőnyeges iskolát nyitott. Az igazi népszerűség mégis a második világháború után következett el, amikor polgári személyeket is nagyobb számban kezdett tanítani.

A II. világháború kitöréséig rendkívül szorgalmas gyakorlás folyt a Kobukanon. Morihei ezenkívül speciális órákat adott a katonai főiskolákon és rendőr-akadémiákon, valamint oktatott színészeket, táncosokat és sumo birkózókat.

A háború kiürítette a Kobukan dojot és Morihei a városi élettől és egy nagy központ adminisztrációjától fáradtan elhatározta, hogy visszatér vidékre, ahol gyakorolhatja az aikidot és a földművelést is. Gyakran mondogatta: "Számomra a budo és a földművelés egy és ugyanaz!" Fiára ruházta át a tokiói dojot, lemondott hivatali pozícióiról és feleségével elhagyta Tokiót, hogy letelepedjenek a néhány évvel azelőtt vásárolt birtokukon Ivamában. Itt élte át Ueshiba a háború hátralévő éveit, nyugalomban a földet művelve és gyakorolva, valamint felügyelve a Suren dojo és az Aiki szentély építkezését. 1942-től használták hivatalosan az aikido szót először harcművészetére. 1952-ig Morihei tovább finomította a technikákat, és tökéletesítette az aikido filozófiáját.

Japán 1945-ös kapitulációja után a tanítványok azt hitték, vége az aikidonak, de Ueshiba biztos volt az ellenkezőjében: az aikido virágozni fog, és az egész világ megismeri valódi értékeit. 1948-ban létrejött a japán Aikikai, hogy támogassa az aikido elterjedését bel- és külföldön. Ueshiba a szervezést fiára és tanítványaira hagyta, ő maga jobban kedvelte az ivamai edzéseket. Mindennap hajnali ötkor, ünnepnapokon háromkor kelt, imádkozott és meditált órákon át, majd az időjárástól függően tanult vagy a földjét művelte.

1969. tavaszán Morihei beteg lett. Kórházba szállították, ahol megállapították, hogy májrákja van. Saját kérésére hazaszállították. Noha fizikailag nem volt képes többé vezetni a gyakorlásokat, a dojoból kiszűrődő hangok alapján pontosan el tudta mondani, mi történik odabenn. A körülötte élők szerint soha nem volt erősebb, mint akkor. Bár teste szinte semmivé lett, olyan nehéz volt, hogy tíz legerősebb tanítványa sem bírta felemelni. Amikor állapota kritikusra fordult, minden jó barátja, tanítványa meglátogatta. Ekkor megadta utolsó instrukcióit:
"Az aikido az egész világ számára van. Sohase gyakoroljátok öncélúan, mindig csak a másik emberért."
1969. április 26-án kora reggel a 86 éves mester megfogta fia, Kisshomaru kezét és elmosolyodott. "Vigyázz a dolgokra!" - mondta és meghalt. Két hónappal később követte őt hű felesége, Hacu.

Hamvait a tanabei családi templomban helyezték örök nyugalomba. Emlékére minden évben emlékszertartásra kerül sor az ivamai Aiki szentélyben.